Volt a száz közt egy történet, amit elolvasva arra jutottam, hogy áldozatot hozok a kompozíció oltárán és összetöröm azt a csészét. Így aztán fogtam magam és megtettem. Persze megadtam a módját. Előtte még ittam belőle egy utolsó kávét, aztán elmostam, eltörölgettem, majd összetörtem a mit sem sejtő porcelánt, hogy aztán elsőkézből megtapasztalhassam, milyen érzés a törött cserepek darabjait szedegetve ráébredni, hogy valami ettől épp most válik egésszé.

A történet, ami a képet insprálta, két egymáshoz szorosan kapcsolódó dologról: végről és végzetről mesélt. Egy szakításról szólt, a mélyrepülő fájdalomról, amikor felismerjük, hogy egy végtelennek hitt történet is véget érhet, és a bizonyosságról, hogy mindennek dacára a másik személy még mindig fontos lehet.

Még mindig fontos.

A törés dacára, vagy épp ellenére. A töréstől függetlenül vagy éppen azért, mert végtére is a törés által válhattunk végül azzá, akik lenni szerettünk volna.