Advent lévén némi csendességre vágytam.
Tudjátok, olyan "kizárni kicsit a világot és elbújni a pillanatban" érzésre. Kellékként a vasárnap délelőtt, az ébredező városra néző kávézóablak, na meg a három hete mindenhova magammal cipelt ÉS szolgált, ami -most már biztosan tudom-csak az alkalomra várt, hogy végre kinyissam. És végül kinyílt, épp azon a ponton, ugye. Ott, ahol a nagy pillanatokról, kávéról, na meg a boldogságról van szó. Mi másról.
"Zavartan áll az autó mellett.
Jól láthatóan ő sem tudja, mi lesz.
A kamera ide-oda svenkel, pedig senki sem mozdul.
Az ott az izgatottság, ez itt az amatőrség, egy kicsivel hátrébb meg a ház.
Stábtagok a kép jobb szélén kávéspohárral. Este tíz lehet. A narrátor színtelen, nevetségesen egyszerű, kissé zagyva mondatokkal magyarázza, mi történik épp: azt mondja, ez most egy nagy pillanat, ilyen még nem volt,azt mondja, ez egy találkozás."