Nézzétek csak, ez az egyik kedvenc csészém, amit egy fiatal művész, Fű Bori tervezett.

Amikor ebből kapom a kávém, mindig olyan 'Alice csodaországban érzésem' lesz. De most nem csak őszi napsütés és varázscsésze volt a kávémhoz, de ott volt hozzá az egyik kedvenc versem is, Varró Danitól az Autó. Ez itt:

"Vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul 
kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen
belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember, 
és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat 
motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és
ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket 
szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - Ekképpen - 
kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - Vajon nem 
ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - Csak ennyire másféle 
frizurát - hordott itt három évvel ezután? - Szóval ugyanolyan könnyen, - 
ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal 
később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő
fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált."