Íme az első kép. Ha tehetitek, most ne görgessetek tovább.

Csak álljatok meg egy percre, nézzétek a képet és hagyjátok, hogy a fotó kapcsán bennetek felmerülő gondolatok és érzések életre keljenek. Figyeljetek picit befelé.

Mi az az első dolog, ami eszetekbe jut a képről? Miért pont ez jutott eszetekbe? Mit éreztek ennek kapcsán? 

Ha már elcsíptétek a bennetek kavargó gondolatokat, mutatom, mi volt az eredeti történet, ami a képet inspirálta: 

" Valamiért kételkedem magamban. Kitűztem egy célt, ami megromlott bennem. De meddig fogom bírni?"

Cél, ami megromlott.

Na igen. Melyikünk ne élte volna át legalább egyszer az életben, hogy egy számára fontos álom, ami korábban a mindent jelentette, a kezei közt vált hamuvá? Ki ne érezte volna már azt az éles fájdalmat, hogy temetni kényszerül minden energiát, reményt, örömet és küzdelemet, amelyet abba a bizonyos célba fektetett? Úgy képzelem, hogy ebben a fájdalomban a darabokra tört álom zuhanása és a földet érés metsző, egyúttal végzetes hangja kapaszkodik egymásba. A hang, ami a végső pontot jelzi, ahonnan nincs tovább. Aztán a csend.

Nincs tovább. Cserepekké, kusza, felismerhetetlen részletekké válik a korábban világunk alapját jelentő álom, a darabjai pedig sokszor még arra sem alkalmasak, hogy nyomaiban rekonstruálni tudják mindazt, ami egykor volt. A szétszakadt, megtört álmok kétségtelenül válságos helyzetet teremtenek, amikor egy időre minden bizonytalanná és képlékennyé válik. Kétségbeesés, félelem, harag, dermedt ijedtség és végtelen szomorúság jár a törés nyomában. 

Szeretem azt hinni, hogy ezek a válságos pillanatok minden fájdalmukkal együtt kihívások is, amelyek magukban hordozzák a megújulás, a változás lehetőségét és az új álom születésének reményét. Kétségtelen persze, hogy mindenekelőtt a rendrakásé a főszerep: össze kell szedegetni a cserepeket. Igen, mindegyiket. 

Hát ezektől a gondolatoktól vezérelve készült a kép. Nektek mi minden jár most a fejetekben?